MAYA

Hat vagy hét éves volt? Ezt már nem tudjuk meg pontosan .... de tulajdonképpen nem is számottevő már. 

Hatalmas életerővel, energiával rendelkezett, de a gazdis életből csak nagyon kevés jutott neki, pedig ahogy egyik barátnője mondta: 

"Maya nagyon jó kutya, csak el kell nyerni a szívét."

Ez így igaz, mert egy németjuhász-stafford keverék nem egyszerű eset, de akit megszeretett, azt a végtelenségig imádta. Kb két évvel ezelőtt gazdája leadta az állat-egészségügyi telepre, nem tartott a társaságára többet igényt. Egy kutyamentő egyesület hozta ki onnan, s hamarosan egy öreg hölgyhöz költözhetett, akihez szintén ragaszkodott, csak az a fránya kerítés ne lett volna olyan megbízhatatlan. Mayus megtalálta a rést, ahol kimászhatott az utcára, s vidáman rémisztgette a járókelőket anélkül, hogy bárkit bántott volna. Nem maradhatott, így visszakerült gondozásba, a kutyapanzió biztonságába. No, igen, a biztonság meg is volt, enni-innivaló, simogatások, séták az önkéntesek segítségével, csak a neki való gazda nem érkezett meg. 

Viszont Maya természete alakult, ráadásul nagyon jó irányba, emberekkel barátságos kapcsolatot ápolt, néhány - általa kiválasztott - kutyával is kijött már, és közben várt, alkalmazkodva a panzió körülményeihez.

A tél elején megbetegedett, orrocskája váladékozni kezdett. S jött az ilyenkor szokásos rohanás az orvoshoz, vizsgálatok sora, szövettan és a lesújtó eredmény: Maya orrában daganat keletkezett. December 7-én műtötték, hősiesen tűrt mindent a műtét után is, pedig úgy nézett ki, mint akivel horrorfilmet forgattak. Ráadásul a műtéti szövettan eredménye is kétségbeejtőnek bizonyult, mert nagy agresszivitású adenocarcinomát mutatott az eredmény. 

Sugárkezeléseket és gyógyszert kapott ez a hős, aki két héttel a nehéz műtét után már vidoran szaladgált a hóban. Barátai és segítői végtelen hittel bíztak teljes felgyógyulásában, még ha mégoly kemény menetnek is bizonyult a történet, csak azon az egyetlen, de legfontosabb tényen nem tudtak változtatni, hogy Maya igazi otthonban lábadozhasson. Aki élt és mozgott, mindenki ezen gyötrődött, ismerősöket, barátokat kérdezgettek, tud-e valaki segíteni, de mindenhol nem-mel kezdődött a válasz. 

Maya hős. Igazi és valódi, mert ezzel a rettenetes kórral küzdött panzióbéli létében, s még ennek ellenére is vidáman ment a sétákra, örömmel vett minden szeretetteli apróságot barátaitól. És a napok, hetek teltek, a sugárkezelés befejeződött, maradt a gyógyszerezés. 

Március elején Mayus állapota egyik pillanantról a másikra rosszabbodott, az újabb vizsgálat szerint elkezdett visszanőni a tumor az orrába, a sugár-és gyógyszeres kezelések dacára. Egyértelművé vált, hogy a panzióból azonnal ki kell hozni, nem maradhat magára, ápolásra és minél több szeretetteljes simogatásra, gondos figyelemre van szüksége. Móni összerámolta kicsi lakását, s helyet készített Mayusnak, hogy felügyelet és végtelen szeretet vegye körül a lábadozót, mert hiszen még mindenki abban bízott, ebből is kijön. Jött egy nagyon jó ötlet, energiakezeléssel talán javítható az állapota (természetesen a gyógyszerek is maradnak), s talán még jó pár hónap állhat Maya rendelkezésére, hogy simogató kezek oltalmában tölthesse a fennmaradó időt. 

Az energiakezelések hatására Maya lábra állt, elkezdett ismét enni, inni, majd pár nap múlva újból a labdamániás Maya állt a lányok előtt. Igaz, csak pianóban adta elő, de igen, labdázott óvatosan. Sőőőt! Objektív fotószemrevételezések szerint az orrán kívül látható pukli is apadt! Jókedvűen nézett a világba, pacsit, puszit osztott, evett, ivott.
 
Alig két hetet kapott még a Sorstól. Egy éjszakán Móni nagy robajra riadt, felugrott és látta, Maya nincs jól, rohama volt, ijedten és kicsit révetegen pislogott. Aztán egy sima, egy fordított helyzet alakult ki, egyik éjszaka nyugodtan, a másik rohammal telt, még a nyugtató sem hatott. Az orvosi vélemény szerint talán elkezdett ráhúzódni a szemére a kór, a teljes ct vizsgálat elvégzése azonnalivá vált, csakhogy... kis magyar históriánkban először időpontot kell kérni, s elutazni 200 km-rel odébb, mert csak ott végzik. És már több idő nem volt...... :(


2010. március 23-án Mayát el kellett engedni. ... ... a végén már ő is jelezte, nincs tovább, elég volt.


Köszönjük, hogy Veled lehettünk, Csillagvirág!

Viola emlékére

Görbelábú kis öregasszony.
Így emlegették a barátai és pártfogói, akik 1 évvel ezelőtt leltek rá egy fővárosi kerületben, ahol napok óta kóborolt egyedül. Hogy kié volt, sosem tudták meg, talán szaporítótól került utcára, miután kiszolgálta az idejét.
Új barátai orvoshoz vitték, alaposan megvizsgáltatták a szomorú szemű, s fajtája egészséges egyedeihez képest nagyon sovány kutyust, aki a keresztségükben a Viola nevet kapta, melynek jelentése, a virág maga.

Igen, Violka csendes és türelmes kis virágként élte az életét. Közel 10 hónapot töltött kutyapanzióban, mivel kétlábú barátainál "teltház" volt, még szíve csücske, Viki sem tudta megoldani, hogy hazavihesse magához, hiszen nála már két kutya élte életét lakásban, s bizony a szülők sem tudtak - munkájuk miatt - három ebecskének helyet biztosítani. Violka várt, gyűrte a mindennapokat, végtelen türelemmel, a hozzá érkező emberbarátokat örömmel fogadta és korához képest lelkesen baktatott velük a sétákra. Küzdött mindenféle nyavalyával, már csak a kora miatt is, hol a könyökizülete gyulladt be, hol a frászt hozta - akaratlanul - gondviselőire egy-egy hirtelen rosszulléttel, de minden kórságból helyrejött. Imádta a pocakvakargatást, a simogatást..... és imádta Vikit, akinek a szíve szaladt meg azért, hogy nem viheti őt haza, nem biztosíthat Violka öreg napjaira kényelmet, meleg lakást, biztonságot és szerető gazdit.

Ilyen szimbiózisban voltak ők a találkozások alkalmával. :))


A kötődés, ami köztük kialakult, nem mindennapi, még akkor is, ha a látogatások végén Violának vissza kellett mennie panzióbéli helyére, Viki pedig nehéz szívvel indult haza, folytatva a fejtörést, milyen úton-módon találhat megnyugtató megoldást kedves négylábú barátnője számára.








De nemcsak ő gondolkodott és dolgozott az "Ügyön", mivel az Ebremény Kutyavédő Egyesület minden önkéntese, kivétel nélkül törte a fejét a legjobb megoldáson Viola számára. Mindeközben jártak ők is hozzá, sétára mentek vele, finom falatokat vittek neki, szerették, féltették, aggódtak érte, amikor egy-egy újabb rossz hír érkezett, ha Viola lebetegedett.





És Viola várta a gazdit, a barátaival együtt. Voltak érdeklődök, de senki nem vállalta a kicsi kis öregasszonyt, hogy élete hátralévő részét igazi családban élhesse.


Türelmes angyal volt ő, aki példát mutatott élet-és emberszeretetből, élni akarásból, még akkor is, ha előző éveiben a kétlábúak megpróbálták megtörni lelkét. Hálás volt minden jó szóért, simogatásért, szerette az embereket, a nagy sétákat, hempergett a zöld fűben napsütétes időben, alkalmazkodott körülményeihez, hang nélkül tűrte az orvosi vizsgálatokat. Békésen nézett az életre, kutyatársaival jól megvolt, cseppnyi agresszió nélkül.



Aztán eljött a december és vele a hideg. Öreg csontjainak ez már nem használt, így Viki megpróbálta a lehetetlent: elfogadtatni családtagjaival, hogy - a hidegre való tekintettel - hazaviszi és magánál tartja Violát. Ideiglenes megoldásként a szülők rábólintottak. A csapat egyhangú örömujjongásba tört ki, az áttelelés biztosítva, sőőt, a legjobb helyen! :)
Ahogy teltek, múltak a napok, egyre több alkalommal tört rosszullét Violára, étvágya inkább nem volt, mint volt, bágyadtkán feküdt a séták ideje között.
A karácsony előtti orvosi vizsgálat rémálom jelleget öltött, amikor a diagnózis elhangzott: Violka leukémiás. :(
Elkezdődött a versenyfutás az idővel..... kemoterápia, gyógyszerek, orvosi ellenőrzés mindennapi programmá váltak. Viola állapota hullámzó volt, hol jobban, hol rosszabbul volt, de viselte az állapotot, élni akart.
Az öröm, ebben a rettenetes helyzetben, akkor érkezett meg egy pillanatra, amikor Viki családja úgy döntött, végleg örökbe fogadják ezt a drága, idős kutyát.
VIOLA GAZDIS KUTYA LETT!
Volt már családja, volt otthona és még több szeretet vette körül.


Ez a sok törődés és szeretet azonban nem tudta megakadályozni azt, amitől mindenki tartott: 2010. március 2-án Violkát el kellett engedni, mert szervezetét legyűrte a kór, minden gondos orvosi kezelés és családja odaadó ápolása ellenére.....

Viola példájából sokan meríthetnek erőt.

Számára a legnagyobb ajándék az volt, hogy életének utolsó pár hónapját imádott Vikijével tölthette, családban.

Gazdis kutyaként indult át a szivárványhídon, hogy az égi réteken találkozzék sok-sok társával és ott nagyokat szaladgáljanak, játsszanak.

Viola már jól van, fájdalmai elmúltak. Időnként visszatér közénk halkan, jelenlétét figyelmes csendben megérezhetjük.

Görbelábú kis öregasszony.
Emellett mókás, sőt kifejezetten jó humorral megáldott virágszál ő. Jelenlétének hiánya nagyon furcsa és szívszorító érzés, s most jó darabig mindannyian valóban elcsendesedünk, hogy helyére tegyük az élet egyik szigorú programpontját, amelyet sem kikerülni, sem tagadni nem lehet. Hozzátartozik a léthez. Csak annak nehéz, aki itt marad........

"Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj." /Müller Péter/